A természet nem szűkmarkú. Nemcsak szimmetriacsökkentéssel és hidegfúzióval, hanem a körülöttünk levő vákuum szinte korlát­lan energiájával is elláthatnánk ipari igényeink jelentős részét. Mint minden tiltott találmánynak, ennek az energiaforrásnak is vi­szonylag hosszú történeté van.

Max Planck, aki a modernnek neve­zett fizika egyik kulcsfigurája, és jelentős kutatója, már föltételez­te, hogy az ürességnek, az úgynevezett vákuumnak saját energiája van. Ezt a lehetőséget többen fölvetették, majd később elvetették, így ez mindig a feledés homályába merült. Kísérleti bizonyíték azonban csak az 1950-es évek közepén adódott erre az effektusra, amikor a holland Philips gyár kutatólaboratóriumának igazgatója, Hendrick B. Casimir elméletileg bizonyította, hogy a vákuumnak lehet energiája. Casimir kollegája, Polder, kísérletileg is kimutatta, hogy ha két lemezkét egymáshoz nagyon közel, mikronnál is kö­zelebb helyezünk, akkor a vákuum, ez a mindenütt jelenlévő elekt­romágneses rezgés egyszerűen összenyomja a két lemezkét pusztán azért, mert a lemezek leárnyékolják ezeket a rezgéseket. Ekkor kí­vül többféle hullámhosszúságú elektromágneses rezgés van, mint a lemezkéken belül, és így mintegy a sugárnyomás összenyomja a le­mezeket.

Ezt az effektust a gyakorlatban, az energetikában is fel le­het használni. A Hughes gyár egyik fizikusa, Fowler javasolta, hogy a Casimir-effektust használ­ják elektromos energia termelésére. Azt az egyszerű alapötletet használta ki, hogy ha két elektromosan töltött lemezt egymáshoz közelítünk, akkor a taszítás miatt magasabb potenciálon lesz a töl­tés. Gyakorlatban ezt úgy látta megvalósíthatónak, ha egy lapos, spirál alakú, vékony fémlemezkére töltést viszünk, és hagyjuk, hogy a Casimir-hatás összerántsa ezt a lemezkét, majd a megnöve­kedett potenciálű töltést, így a töltést onnan el lehet vezetni. Elvi­leg ugyan működőképes ez a módszer, ám fölöttébb gazdaságtalan. Ugyanis minden egyes esetben el kellene dobni a kis alumíniumle­mezkéket, és ezeknek az értéke, az előállításuk jóval drágább, mint az így kinyerhető energia ára.

A megoldást megint csak a gyakorlat hozta, és ahogy ez lenni szokott, már jóval régebben találkoztak az effektussal. A 1930-as években német kémikusok vették észre, hogy ha vizes oldatba olyan reagenseket tesznek, amelyek egyébként nem vegyülnek, ak­kor ezek ultrahang hatására mégiscsak reakcióba lépnek.

Az ultra­hangnak csupán annyi volt a hatása, hogy buborékokat hozott létre, és az összeomló buborékok falai a Casimir-effektus hatására olyan nagy energiával csapódtak egymáshoz, hogy helyileg igen nagy mértékű a felmelegedést okoztak. Akár több ezer kelvin fokra is felhevülhet így a folyadék. Ebben az esetben az oldott anyagok már reakcióba lépnek egymással. Ezt az effektust, amelyet szonokémíaí, azaz hangkémiai effektusnak neveztek el, hamarosan elfelejtették, mert gyakorlati alkalmazása drágának bizonyult.

Csak mostanában, az 1990-es években, a fejlettebb méréstechnika birtokában vették elő újra ezt a szinte teljesen elfelejtett hatást, s ekkor vették észre, hogy az összeomló buborékokban néha több milliárdszor annyi energia keletkezik, mint amennyit normál fizikai okokkal meg le­hetne magyarázni. Az összeomló buborékok a nagy energiatarta­lom miatt föl is villannak, ezért szonolumineszcenciának, azaz hangfényeffektusnak nevezték el. Hosszú ideig keresték a magya­rázatot, és végül a már említett Julian Schwinger Nobel-díjas fizi­kus adta meg a választ, miszerint a vákuum energiája felelős a ta­pasztalt, jelentős hőmérsékletnövekedésért.