Az úton talán az a legjobb, hogy a világ az indulás percétől fogva mintha sokkal könnyebbé válna. Olykor szinte súlytalan lesz.

Persze a hirtelen felindulásból elkövetett utazás lehet menekülés is. Valami vagy valaki elől. De nem feltétlenül. Talán mindössze arról van szó, hogy szabadságvágyad aznap egy fokkal hangosabban kiabál, mint máskor. Vagy az is lehet, hogy mosogatás közben hirtelen ihletet kapsz, s a pillanat törtrésze alatt lényegülsz át zúgó hegyi patakká. Az efféle természeti jelenségek pedig mégsem maradhatnak a lakás fogságában. Persze viszonylag elenyésző mennyiségben élnek köztünk olyan szerencsés földlakók, akik megtehetik, hogy ösztöneik hívó szavának engedve valóban felkerekednek, mert nem húzza vissza őket a család, a munka vagy egyéb súlyos horgonyok.

Jack Kerouac az második világháború utáni amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotója, a beatnemzedék zseniális képviselője és prófétája ilyen volt. 1947 és 1950 között barátjával, Neal Cassadyvel beautózta az Egyesült Államok és Mexikó legkülönfélébb pontjait. Ezen három év élménybeszámolójaként született meg a ’60-as évek beatnemzedékének majdani Bibliája, az Úton című könyv. A mű legfőbb tanulsága, hogy a cél gyakran maga az út, s nem biztos, hogy számít vajon odaérünk-e.

Jobb láb a gázpedálon, anyósülés esetén mindkettő a szélvédőre tapad, a buszablaknak döntött fejjel megpróbálni aludni, hideg sört inni a gyorsvonat folyosóján, s az ablakon át suttyomban fújni bele a füstöt a menetszélbe. Érezni a szabadság könnyed fuvallatát, s az út varázslatos báját. Nekünk nagyjából ezek a dolgok jelentik az utazást bűvöletét. Kerouac hőseinek ennél jóval több adatott meg: egyik napról a másikra élni, a „ma itt, holnap ott” bizonytalansága, végigstoppolni, beautózni Amerikát, s őrülten szabadnak lenni. Muszáj volt úton lenni, nyüzsögni, drogozni, szexelni és megélni minden egyes nap tébolyult velejét.

Nos, mi ennél minden bizonnyal szelídebbek vagyunk. Nem csak azért, mert nőnek születtünk, hanem azért is, mert többnyire a valóságban élünk, s fogva tartanak bennünket az észérvek – néha biztonságot adó, máskor fojtogató – láncai. Ettől függetlenül vándorló elődeink lelke valahol ott pislákol – kollektív – tudatalattinkban, s van az úgy, hogy muszáj elindulni, ha nem is mindjárt több ezer kilométerre. Csak az út kedvéért.

Mert a világ maga sem statikus. Hiába gondoljuk, hogy a gabonatábla nem mozdul. Mint az életben minden, ez is roppan viszonylagos. Bámuljunk csak ki az ablakon egy percre és hagyjuk, hogy elvarázsoljon, ahogy minden egyes út menti fa, búzamező lenyűgöző sebességgel robog el mellettünk. S ne tagadjuk le Kerouac igazságát: „a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek”.