A különböző vidékek eltérő képzelete szerint korlátlanul űzhette játékait, s már a legrégibb költők művei egymástól lényegesen eltérő vonásokban mutatják be Aphroditét, származásáról, működéséről különbözőképpen regéltek s más-más jelzőket adtak neki. A főeszme azonban mindig az, hogy Aphrodité isteni eredetű természeti erő, amely csodálatos változatossággal gyakorolja teremtő hatalmát.

Nagyon természetes, hogy mint keleti származású istennő a görög szárazföld felé irányuló útjában legelőször is az Aegaei-tenger szigetein talált hívőkre. Már a legrégibb időben Kprosz szigetét tekintették otthonának, mely a görögök és a föníciaiak között kifejlett kereskedelem következtében igen nagy gazdagságra tett szert, s itt, valamint Kitéré szigetén is.

Uránia (az égi) volt mellékneve, isteni tisztelete tehát természet tápláló hatalmának szólott. Később leginkább az mítosz lett népszerű, hogy az istennő a tenger habjából merült fel, s ezzel szemben amaz eltérő hagyomány, hogy Aphrodité Zeusnak és Dionénak (egy ősrégi istennőnek, ki a termékeny esőnek a megszemélyesítője volt) a leánya, mindinkább elvesztette hitelét.

Tengeri eredete miatt csakhamar a hajózás áldást hozó istennőjévé lett, s mint ilyent a kereskedő népek partokon és kikötőkben imádták. Vénusz istennő ápolása alatt virultak a kertek és a ligetek, a tavasznak kedves gyermekei, a virágok, különösen a rózsa és a gyöngéd mirtusz, s valamint a föld növényzete az ő védelme alatt ért meg, úgy volt Aphrodité a szerelemnek és az állatok szaporodásának is pártfogója. Ha végigment az erdőkön, hozzá csatlakoztak a vadállatok, s a szerelem hatalmától leigázva követték lépteit.

Szintúgy a szerelem által alapított családi életnek is ő volt hatalmas védő istene, valamint az államnak is, melyet sok család együttélése és közös érdeke alkot.

Bár a későbbi időkben az istennőnek inkább kedves és elpuhult érzéki vonásai jutottak érvényre, Aphrodité a háborútól sem riadt vissza. Több régi szobrát fegyverek ékesítik, s Homéros meséli, mily buzgósággal fogta pártját a trójaiaknak, különösen kedveltjének Anchisésnek és Aineias fiának.

Sok féle mítosz kelt szájról-szájra, Vénuszról, a szerelem csodaszerű, kedves és bájos istennőjéről. Ahogyan ő tölti el szerelemmel a földi helyeket, úgy gyullad ő is szerelmi lángra istenek és halandók iránt.

Azt mesélték róla, hogy egy szerelmi öv van a birtokában, melyet néha halandóknak is odakölcsönöz. Lémnosz szigetén Héphaistost tisztelték férje gyanánt. Thébában Arést. Legszebb viszonya az volt, mely őt a kedves, viruló pásztorfiúhoz, Adoniszhoz fűzte, akit a vadászaton egy dühös vadkan ölt meg, a minden virulást megsemmisítő durva télnek a megtestesülése.

Vigasztalhatatlan gyászba borult az istennő, s a halottat nem akarta elengedni ölelő karjaiból, míg az istenek az ő vigasztalására meg nem engedték, hogy kedvese z évnek egy részét a tavaszt és a nyarat nála töltheti a földön, viszont ősszel és télen át az alvilágban kell tartózkodnia.

Így tehát Vénusz és Adonis szerelme jelképezi a természet virulását, a növényzet megérését, szintúgy a természet elhunyását, az őszi időben. A természet e váltakozását főleg Kis-Ázsiában és Kiprosz szigetén ünnepelték a forró évszakban rendezett Adonis-ünnepen. A szerencsétlen pásztornak szobrát ilyenkor ünnepi gyászdalok zengése közben temették el, de a szertartást ez a vigasztaló szózat: „Adonis él és csak eltávozott” fejezte be.

Az ázsiai mítoszok Vénusznak még sok más pártfogoltjáról is beszélnek, akiket gazdagon áraszt el testi és szellemi bájjal, nagyhatalommal, földi boldogsággal, természetesen nem mindig életük végéig. Ismeretes, hogy Eris almáját Páris, a trójai királyfi, Hérát és Athénét mellőzve, Vénusznak ítélte oda, (ez is nagyban járult hozzá, hogy őbenne tisztelték ezután a szépség és a szerelem istennőjét).

Vénusz az égen, a földön, sőt a sötét alvilágban is szerelemmel köti össze a lényeket, azért a lakodalom, és a házasság istennőjeként is tisztelték. Görögországban igen sok híres temploma volt, különösen Pafoszban, ahová ezrenként zarándolkoltak hívei és fényes ünnepeket ültek az istennő tiszteletére.

Az állatok közül Vénusz a nyulat, a bakot és a kost kedvelte szaporaságukért, a delfin, a hattyú és a csiga, pedig tengeri származására mutatnak. Keleten, majd később Görög országban is főleg a galambokat szentelték neki, kocsijába ezek a rendkívül gyöngéd és szerelmes madarakat fogta, ha útra kelt.

De virágokban is, kivált rózsákban és mirtusokban, valamint az almában és más gyümölcsben is nagy kedvét lelte Vénusz. Éliszben a teknősbéka volt jelképe, vagy azért, hogy az égre gondoltak, melynek boltozatát a teknősbéka pajzsában vélték utánozni, vagy pedig a női erkölcs és szemérem jelképének tekintették, mert a teknősbéka mindig a házában marad, amint azt a görög felfogás a házias nőtől megkövetelte.

Itáliában Vénusz eredetileg a tavasz istene, a szent hónapjának az áprilist tekinteték, midőn a virágok és növények új életre kelnek, vagy a mítosz szavai szerint: Midőn Adonis visszatér a földre. Szintúgy Vénusz pártfogása alatt virul a családi és polgári élet.

A rómaiak különböző vonásainak megfelelően különböző jelző alatt tisztelték: Mint a polgári egyetértés védőjét, ki különösen a szabinokkal békítette ki a rómaiakat az asszonyok elrablása után. Mint az enyészet istennőjét, e sajátságos tisztelete arra utal, hogy amit Vénusz teremt, az idővel el is pusztul. Mint a győzelem istennőjét, kihez a hadvezérek imádkoztak, s kinek a Kapitólium halmán állt a temploma Nem utolsó sorban Vénusz ma is a szerelem és a gondtalan gyönyörök istennőjeként részesült a legnagyobb tiszteletben.