Sosem voltunk egy szokványos pár, egyszer sem randiztunk, a szó hagyományos értelmét figyelembe véve, nem jártunk moziba, éttermekbe, romantikus esti sétákra, nem tudjuk miért, csak így alakult az idők során.

Öt éve alkottunk már egy párt, amikor a viharfelhők összegyűltek fejünk felett, úgy éreztem végleg elveszett a láng, ami ennyi éven keresztül összetartott minket jóban-rosszban. Sok volt a problémánk mostanában, anyagi, munkahelyi, satöbbi, ami rányomta bélyegét az egykor idilli otthoni hangulatra,  sok vívódás után egy hirtelen pillanatban hazaköltöztem szüleimhez.

Tudtam, hogy szeret, hogyne tudtam volna, azok a könnycseppek mindent elárultak. Mégis az volt a benyomásom, nem tudjuk már ezt a kapcsolatot visszahozni, és véget kell vetni neki. Annyiszor próbáltam menteni, romantikus vacsorák, gyertyafény, finom borok, ínycsiklandozó vacsorák, most viszont már nem láttam ennek sem értelmét.  Szerda volt, unalmas, szomorú, szürke szerda, feküdtem az ágyamban, belemerülve gondolataimba, mikor üzenetet kaptam:”Szia, ha úgy érzed, hogy  megérdemlek annyit, szeretném, ha pénteken eljönnél vacsorára”. Vívódtam egy darabig, menjek- ne menjek, mi volna a helyes; hisz ez csak egy vacsora, persze, hogy megérdemel ennyit, egy utolsót, nem volt szándékunkban haraggal elválni.

Alig akart eljönni a péntek délután, fura módon, amennyire az az érzés keringett bennem még pár napja, hogy vége, annyira vágytam arra, hogy láthassam. Mint egy tizenéves fruska, úgy ficánkoltam a buszon, kislányos zavaromban nem tudtam, hogyan is köszöntsem majd őt, ha leszállok, puszi, csók, vagy mi legyen? Ahogy ott állt, és várta a buszom érkezését, őt is egy randira váró tininek láttam. „Jesszus, mitől vagyunk ilyen zavarban? Hiszen öt éve ismerjük már egymás minden mozdulatát, gondolatát?”

A konyhában finom étel illata terjengett, gyertyák az asztalon, a hűtőben pezsgő és bor behűtve. Sosem tapasztaltam még ilyet. Ha romantikára vágytam, megteremtettem magam, én gyújtottam a gyertyát, én főztem a vacsorát. Meglepett, letaglózott, és minden porcikámban éreztem, igen, ez hiányzott, ez az ami elveszett: a csábítás, a csábítani akarás, a romantika, a mámor. Csodálatos hétvégét töltöttünk együtt, feküdtünk egész nap az ágyban,  ki sem mozdultunk a lakásból.

Újrakezdünk mindent, új tervekkel, vágyakkal, hévvel, lánggal. S nem engedjük, hogy kialudjon! Mert mi egy pár vagyunk, de már nem az a nem szokványos pár, akik nem járnak randikra, sem romantikus vacsorákra.  Létszükséges, hogy a romantika, és a csábítás művészete ne aludjon ki, ez átsegít a problémákon, a szürke hétköznapokon, a mélypontokon és felébreszti a szunnyadó vágyakat.  Kell, hogy néha tizenévesnek érezzük magunkat, verjen hevesebben a szívünk, remegjen a lábunk, égjen az arcunk, amikor elcsábítanak!