Budapest kertvárosában, amolyan békés polgári vidéken történt ma reggel az eset. Befizettem a kispostán a csekket, hazagurultam, és megdöbbenve láttam, illetve nem láttam a táskámban a telefonom. A vonalasról azonnal hívtam, a hangpostafiók jelentkezett. Visszarohantam a postára, hátha ottfelejtettem véletlenül, de nem.

Újrahívtam a számom, miközben az autóm szőnyege alá is benéztem, hátha odaugrott valahogy a „kishuncut”. Füleltem, de nem hallottam az ismerős dallamot. Viszont egy idősebb női hang beleszólt a vonal másik végén. Ujjongtam örömömben: megvan! Illendően bemutatkoztam, hálálkodtam ismeretlen jótevőmnek, hogy magához vette a telefonom, még mielőtt az az örök enyészet, vagy tolvajok martalékává vált volna. Kiderült, a kedves hölgy a posta közelében lakik, légvonalban ötszáz méteres távolságban tőlem. Nosza indultam is, hogy minél előbb viszontláthassam eltűnt mobilom. Ám ekkor a fülembe hasított valami:

– Mennyit ér meg magának a telefonja? – szólt a becsületes megtaláló. Nem hittem a fülemnek.

– A saját telefonomért fizessek?

– Nem is keveset, ez így megy manapság! – mondta kéjes rosszindulattal. Próbáltam a lelkére hatni, a jó szándék, a becsület és még néhány idejét múlt kifejezés hagyta el a számat, miközben számolgattam, mennyi pénz maradhatott nálam azok után, hogy kisebb vagyont fizettem be épp az imént. Még mielőtt felajánlhattam volna az utolsó ötezresemet, zsarolóm megsértődve kinyomta a telefont. Hiába hívtam egymásután tízszer, nem kívánt már velem üzletet kötni.

Tévé- és mozifilmeken edződött agyammal rögtön láttam, mi következik: Felhívom a rendőrséget, a hívás nyomán bemérik a gazfickót (akarom mondani gaznőcit) és már csattan is a bilincs a csuklóján, én pedig visszakapom jogos tulajdonomat. A valóságban? Egész máshogy történt minden. Letiltattam a számot, a készüléket, eltöltöttem két óra hosszát a rendőrségen. Ha kicsit várok még, talán a nyomozást megszüntető határozatot is kézhez kaphattam volna, ugyanis semmi eredmény nem várható az ügyben. Ha megegyeztem volna a hölggyel az összegben, és az átadás helyéről, idejéről értesítettem volna a rendőrséget, és ha ki tudtak volna küldeni egy járőrt, akkor talán, talán…

De felesleges találgatásokba bocsátkozni. Maradjunk a tényeknél! A férjemtől szülinapi ajándékul kapott limitált szériás telefonomra keresztet vethetek. Benne az összes telefonszámmal, üzenetekkel, a gyerekeimről készült soha többet nem látott fotókkal. A veszteség miatt érzett dühös szomorúság mellett ott munkál bennem egy sokkal rosszabb érzés is: Egy idegen ember nézegeti a gyerekeim képét, a kislányom első iskolás napján készített videót, a kisfiam pókemberes szülinapi tortáját, olvasgatja az elmentett üzeneteimet, kutakodik a barátaim számai között. Egy asszony, akivel valószínűleg többször is találkozom még a postán, a patikában, a boltban. Bárki lehet az – éledezik bennem a gyanú, s így a becsületes megtalálóval együtt lassan kihal az emberekbe vetett bizalom is. Jól van ez így?