Soha nem éltem álomvilágban, és nagyjából sejtettem is, hogy „nincs élet” a szakítás után. Közös élet semmi módon sem. Nincsenek nagy beszélgetések, telefonok egymásnak, valahogy két ember, aki igazán szerelmes volt egymásba, az képtelen baráti hangnemet megütni a másikkal. Voltak barátnők, akik azt állították, ez hülyeség, intelligens felnőttek képesek jó viszonyt fenntartani a volt párjukkal, de én valahogy nehezen tudtam ezt elképzelni. Azt, hogy amikor a szíved is belesajdul a másik látványába, akkor vidáman, barátian cseverésztek egymással.

 

Aztán mégis így lett. Még ha nem is vidám, és kötetlen cseverészés, de voltak telefonok, találkozások, egyáltalán kérdések: hogy vagy, mi van veled. Nehéz volt, hogy ne sírjam el magam, és borzalmasan igyekeztem, hogy intelligens felnőtt legyek, mint ahogyan a barátnők is állították, hogy ez lehetséges, és én lepődtem meg a legjobban azon, hogy ment is a dolog. Nem mintha buta lányka lettem volna, „meglett nő létemre”, és nem bíztam volna abban, hogy képes vagyok értelmesen viselkedni, de amikor érzelmekről van szó, akkor azért lássuk be, nem könnyű megállni, hogy az ember lánya ne menjen vissza gyerekbe, és sírjon, hisztizzen, mint egy  hároméves kölyök. Nos, én nem tettem, bármilyen nehéz is volt. Mosolyogtam, kedves voltam, még akkor is, amikor kiderült, hogy a férfi – akit társamnak hittem, és aki teljesen biztosan állította, hogy nem képes komoly kapcsolatban élni –, érdekes módon már más nővel élt együtt pár hónappal a szakításunk után. Volt képe még azért is engem felhívni, hogy gondjai akadtak a lánnyal, és kikérné a véleményem, hogy most mit tegyen. Azt nem tudom, hogy ő mit tett végül, de azt igen, hogy nekem még ehhez is sikerült jó pofát vágnom.

 

Aztán teltek a hónapok. Nem hallottam felőle semmit. Sem egy telefon, sem egy ímél, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Azt gondoltam, mégis csak nekem van igazam, barátkozni nem lehet a volt szerelmekkel, bármennyire is szeretné az ember. Viszont ami ezután következett, azt álmomban sem gondoltam volna. Egy évvel az utolsó beszélgetésünk után, írtam neki egy üzenetet, hogy szolgál a kedves egészsége, minden rendben van-e vele. Már nem voltam szerelmes. Csak arra gondoltam, jó lenne újra intelligens felnőttnek lenni, és barátkozni. Barátkozni egy olyan emberel, akivel hajdanán a világot jelentettük egymásnak. Természetesen – bár lehet, hogy természetellenesen –, semmi válasz nem érkezett a megkeresésemre. Aztán egyszer összetalálkoztunk… Nem ütköztünk egymásnak, nem estünk orra a másikba, mégis egy helyen voltunk, egy időpontban. Egy belvárosi kávéház kerthelységében, pár asztallal odébb foglalt helyet a volt kedvesem. Nem állítanám, hogy mindent megtettem azért, hogy észrevegyen, de azért nem is bujkáltam előle. Csendesen szürcsöltem a kávémat, olykor rápillantva, hátha észrevesz. Aztán hirtelen felállt, és az asztalom felé közeledett. A szívem vadul verni kezdett, és borzalmasan izgatott lettem. Egyre csak közeledett, és már majdnem odaért az asztalhoz, ahol ültem, már szólásra nyílt a szám, hogy köszönjek neki, amikor „vége” lett. Tovább haladt, a mosdó felé, rám egy pillantást sem vetve, annyit se mondott, hogy fakabát.

 

Tudom, tudta, hogy ott vagyok. Biztos voltam benne. Ha nem vakult meg az elmúlt egy évben, akkor látnia kellett, hiszen pont a látószögébe estem. Az agyam vadul dolgozott, és próbáltam mindenféle mentséget keresni a viselkedésére, millió kérdés vetődött fel bennem, például az, hogy mit tehettem, amiért egyszer csak áttetsző lettem. Egy jó válasz sem jutott eszembe. Egy évvel később, a mai napon sincs meg a válasz. Azóta sem hallottam róla semmit. És mivel rengeteg ember bebizonyította azóta, hogy nem vagyok láthatatlan, így a rejtvény már mellékes lett. Talán majd egyszer megfejtem…