A legszebb emlékem talán az, amikor megszülettek a gyermekeim, igaz én valami miatt azt gondoltam akkor, hogy az én gyermekeim biztos, hogy nem fognak felnőni, valószínű, hogy ezt kezdő anyukai mivoltomból gondolhattam. Mégis sikerült,- felnőttek szép nagyra.

Még most is mindig elszomorít , amikor szomorú gyermeki sorokról hallok, azt hiszem, hogy a gyermekek esetében ezek hatványozottabban érintik az embert, és ami még jobban elszomorít, hogy hiába szeretnék, nem tudok hathatósan segíteni. Mindig összeszorul a szívem, amikor a tv-ben is látom az Etiópiában rossz körülmények között élő gyerekeket.

Gyakran említettem példaként a sajátjaim előtt, igaz nem volt rá okom, csak ha esetleg elégedetlenkedni akartak, gondoljanak ezekre a gyerekekre. Mi szülők se felejtsük el, gondoljunk most minden kicsi és már nagyobb ,esetleg felnőtt gyermekekre, gondoljunk azokra a gyerekekre is, akik nem a szüleikkel élnek és azokra is akik, már sajnos nem élnek. Hisz azt gondolom, hogy a gyermekek örökké a szülő, főleg az anyák aggodalmaiknak tárgyai lesznek. De, azt hiszem ez így természetes, hisz egy anya dolga az, hogy őrző-védő szemeit a szerettein tartsa.

Az idő megállíthatatlanul robog el mellettünk, hisz gyerekeink nemrég még a mi kezüket fogva mentek az óvodába-iskolába, most pedig, már mindenki a más kezét fogja, de ez is így van jól.

Kívánok békét, szeretetet és egészséget mindenkinek! Szeretettel: Hegedüsné Aranyos Ildikó