Az első és legfőbb kérdés a gyámhatóság és a védőnővel kapcsolatban történt! Nos, ma már 34 éves vagyok, ma már tudom, mit kellett volna akkor tennem, de még csak nagykorú sem voltam akkoriban! Először is: annyira kisajátította az anyósom a kisfiamat, hogy a védőnőhöz is ő hordta, ha meg megpróbáltam akár csak felvenni a gyereket, az anyós felkapta és beszaladt az apósomhoz, hogy most „próbáljam meg el venni, itt van a papa, majd az helyre rak”! Ha ott volt Jani húga, akkor már hárman támadtak nekem.

Sokan írták, hogy megölték volna. Nekem is megfordult a fejembe, sokszor neki is mentem, amikor nem volt otthon senki, volt, hogy a szekrényben landolt, de amit akkor kaptam, amikor a férjem haza ért, azt nem tettem zsebre: úgy megvert, hogy még az utcára is szégyelltem kimenni. Ekkor feladtam.

Nem tudtam, hogy mit tehetnék velük szemben. 17,5 éves voltam, még magam is szinte gyerek, aki a felnőttekkel nem igazán tudott szembeszállni. A védőnő abból a megfontolásból állt az anyós mellé, hogy ő hordta még az orvoshoz is! Engem nem látott a gyerekkel egyszer sem, a volt férjem pedig úgy ugrált, ahogy az anyja fütyült. A védőnő pedig szinte egyenlő a gyámhatósággal, a volt férjem meg nem akart gyereket nevelni!

Az anyám meg folyamatosan kórházban volt, ami a mai napig így van, néha fel sem tud, és tudott kelni az ágyból, egy ilyen beteg szülő nem tud segíteni egy gyerek elhelyezésben, mert még engem és a testvéreimet sem tudta ellátni, azért kellett nekem a testvéreimet etetni, „nevelni”. Már akkor tudtam, 9 évesen, mit jelent egy öttagú családot, egy beteg édesanyát ellátni. Az apám meg soha nem volt otthon, állandóan dolgozott, hogy azért az anyagiak meglegyenek, és gyógyszerre is teljen.

Így magamra maradtam! Túléltem, nehezen ment, nyugtatók, később alkoholmámor, 18 évesen 35 évesnek néztek. Annyira padlón voltam sokszor, hogy nem tudtam magamról, majd jött Laci, aki ma a férjem és kihúzott a gödörből! Neki sem volt könnyű dolga, de kitartott mellettem. Háromszor voltam gyerekelhelyezés miatt a bíróságon, környezettanulmány innen-onnan, de hiába volt jobb az enyém, nem számított, mert a gyereket nem szabad kiszakítani a megszokott környezetéből, jobb neki ott. Pedig ma már az én kis nagy fiam igenis neki megy a vénasszonynak, és számon kéri tőle, hogy „miért vettél el az anyámtól, de már nem sokáig kell itt lennem és megyek hozzá!” Ez az idő is eljön hamarosan, de senki nem fogja tudni vissza adni azt az időt, amit anno elvettek tőlünk!

A két lányom valamelyest pótolta őt, de mint tudjuk, minden gyereknek más és más az egyénisége, mindegyik másként fejlődik, mind testileg, mind szellemileg. Azt a kiesett időt senki nem tudja pótolni teljesen, ami kimaradt az ő és az én életemből is! Mindenkinek meg van a maga véleménye, kinek ilyen, kinek olyan, de én tudom, hogy semmi olyat nem tettem, ami miatt ezt érdemeltem, csupán csak kiskorú voltam, aki még maga is gyerek.

Köszönöm a hozzászólásokat és a jókívánságokat!

Üdv: Ildikó

(Illusztráció: részletek Hieronymus Bosch munkáiból)

Kapcsolódó anyagok:

$$846$$

$$2841$$