– Apa, ne hisztizz! Ő csak egy fiú a suliból, és csak hazáig kísért. Egy puszit adtam csak neki. Ha nem tetszik... – Eddig hallgattam, a többit már nem figyeltem, mert lendült a kezem. Élete első pofonja volt ez, amit alig két hónapja kapott. Nem a fiú miatt adtam a pofont, hanem mert késett egy órát, és aggódtam. Rosszul tettem? Nem tudom. Azóta minden kicsit más.

Engedékeny apa vagyok. Engedékeny, mert ő a mindenem. Ő az értelme az életnek. És még sorolhatnám a közhelyeket, de Ti, szülők, úgy is tudjátok, hogy miről beszélek. Egyedül gyermeket nevelni nehéz, de szórakoztató feladat. Legalább is szórakoztató, ha annak fogjuk fel. Persze tudom, hogy vannak buktatók, de ha optimista az ember, akkor azokat a fránya buktatókat is ki lehet kerülni, át lehet ugrani.

Hét éve élünk együtt ő meg én. Hét év alatt annyi pofont adhattam volna az arcára, hogy mostanra kék-zöld volna. De sokszor csak az fogott vissza, hogy föltettem a kérdést: nevelem, vagy szeretem? Szeretve nevelni lehet? Lehet, csak éppen nem úgy, mintha ketten nevelnénk. Tipikus felállás: anya nevel, apa vigasztal, vagy éppen fordítva. De itt csak egy apa van, aki szeret, és elolvad egy mosolytól, pedig tudom, hogy a háttérben munkálkodik a lányban egy vágyálom, például egy csinos ruhadarab.

Engedtem, hogy maga válasszon pályát. Engedtem, hogy ő válogassa meg a barátait, és soha nem szóltam bele, hogy éppen kivel lóg itt-ott, pedig néha nem tetszett néhány alak. Időnként beleszóltam az öltözködésébe, de csak azért, mert féltem. Ettől nem leszek rosszabb apa, ugye? Most magamnak engedtem meg, hogy lekeverjek egy fülest.

Most a pofon után hiányoznak azok a beszélgetések, melyeken én pirultam el titokban, mikor megkérdezte, hogy most akkor szakítson-e azzal a fiúval, vagy ne szakítson. Hiányzik, hogy kikérje a véleményemet, amikor felvesz egy ruhát. Hiányoznak azok a levelek, melyeket büszkén hozott haza, amikor egy-egy fiú írt neki. Pedig hogy utáltam ezeket az irományokat: tele virágokkal, szívecskékkel, bugyuta rímekkel.

Nem, nem tanácsokat kérek, inkább azt adnék: gondolkodj! Mindig gondolkodj kedves Szülő, Te, aki egyedül neveled gyermeked, hogy mikor mit teszel. Tudom, hogy minden rendbe jön majd kettőnk között, mert úgy alakítom majd a dolgokat, és nem egy aranyos kis ruhával érem majd el ezt, hanem szavakkal. 51 éves vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy éppen az ne szeressen, aki a legfontosabb nekem. A munkám miatt utálnak sokan, elég azt feldolgoznom. Önző vagyok: akarom őt.

Hét éve élünk együtt ő meg én. Hét éve minden titkát velem osztja meg. Most várom, hogy nyíljék az ajtó, és belépjen a 17 éves gyönyörű lányom: – Apa, ne hisztizz! Inkább bocsáss meg! Ha nem lép be az ajtón, akkor azt hiszem a karácsonyra szánt ajándékot odaadom már ma. Ennyit a következetességről...

Várom azoknak a szülőknek az írásait (persze másokét is), akik egyedül nevelik gyermeküket, gyermekeiket.

Üdvözlettel: Cserszegi Gábor

Kapcsolódó anyagok:

$$1764$$