A család számára a fogyatékos gyerek érkezése nagy változásokat hoz. A fogyatékosság ténye érzelmileg sújtja a szülőket, továbbá anyagi nehézségeket okozhat, hogy az anya otthon marad a sérült gyerekkel.

A fogyatékos gyermek komoly életmódváltást követel meg a családtól. Mivel a sérült gyerek állandó felügyeletet igényel, így a szülők már nem járnak moziba, színházba, nem élnek társasági életet. A mindennapokban egyre növekszik a feszültség, mely konfliktushelyzeteket eredményez. Nagy erőpróba ez a családok számára, mégis nemes, szép feladat – ezt mondják az „okosok”. No, meg az is gyakran elhangzik, hogy a fogyatékos gyermek „Isten ajándéka” és, hogy a szülők tulajdonképpen kiválasztottak.

Ezek a romantikus elgondolások a szentimentalizmusra hajlamosabb női lelket talán meghatják, segítségükkel esetleg fájdalommentesebben alakítható ki az otthon négy fala közti magánzárka, melyet gyakran még az apa sem látogathat. Az anya viselkedését többnyire ösztönei határozzák meg, s így igyekszik mindentől óvni gyermekét, kizárólagos „tulajdonosként” tekint rá, úgy érzi egyedül ő képes ellátni a sérült gyermeket. Ez az anyai magatartás megfigyelhető ép gyermekek édesanyáinál is, azonban a fogyatékos gyerekek esetében jóval fokozottabb mértékben van jelen. A viselkedésformát a szakirodalom túlvédő vagy overprotect magatartásnak hívja, s gyakran egyenes következménye az apa kiszorulása a családi életből.

A szimbolikus mozdulat, amikor az apa kacagó gyermekét a levegőbe dobja egy sérült gyermekkel amúgy is nehezen képzelhető el. Ha az anya esélyt sem ad arra az édesapának, hogy a gyerekkel közelebbi kontaktust alakítson ki, a férfi gyakran feleslegesnek érzi magát a megváltozott otthoni légkörben. Már maga a „sérült gyermeket nemzeni” érzés is sérti az apa férfiasságát, társadalmi presztízsét, hát ha még az anya lehetőséget sem ad arra, hogy ebből a helyzetből megkísérelje kihozni a legjobbat, próbáljon részt venni saját családja életében.

Az anya viselkedése a férfit mindenképpen menekülésre sarkallja. A férfi jobb esetben sérelmeit munkába öli vagy társadalmi aktivitás formájában igyekszik feloldani azokat. Rosszabb esetben azonban egyszerűen kihátrál a helyzetből, magára hagyva az anyát és a gyermeket. Az apa, aki elmegy nem automatikusan szökevény. Egyes férfiak képtelenek a fájdalmukat verbalizálni, szavakba önteni. Mivel a teremtés koronájának erősnek kell lennie, így paradox módon ő a sebezhetőbb.

A konklúzió tehát annyi volna, hogy ebben – a nyilvánvalóan nehéz – helyzetben a házastársaknak nem szabad elengedniük egymás kezét, s az apának meg kell adni a lehetőséget arra, hogy apa lehessen gyermeke mellett. Mert a sérült gyermek is gyermek, az apja pedig Apa…