Immáron nemcsak az időjárás volt túlvilági, hanem a kis vendéglátó ipari egység is kísértetiesnek tűnt. Ahogy a vízvezeték szerelő sorolta a haverjait, és hogy mi történt velük – és mindezt úgy tette, mintha mi jól ismernénk ezeket az embereket. Legfeljebb álmában él át ilyesmit az ember…

Aztán fizettünk egy fröccsöt az úrnak, és lassan megoldódott a rejtély: különféle tévésorozatok hőseiről mesélt. És egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy mi nem ismerjük ezeket a szereplőket. Olyan nincs, hogy valakit nem érdekel Roberto lezüllése, és Maria Sandra boldogsága…

A különféle szakértők és tudósok régóta óva intik az embereket a túlzott tévénézéstől. Ezzel szemben a magyar lakosság átlagban napi 4 és fél órát bámulja a villódzó képernyőt. Kinek van igaza? Jó tévét nézni, vagy sem?

A tévé olyan, mint a kés. Egy késsel lehet embert ölni, ám ettől még nem szörnyűséges szerszám, számtalan hasznos funkciója van a kenyérvágástól kezdve, a zöldségtisztításig. A tévé is jó, mert

1. Tanít: számtalan érdekességet tudhatunk meg a világról, más emberekről.

2. Szórakoztat: egy dögletesen nehéz nap után ki ne vágyakozna arra, hogy elnyúljon a heverőn, és megnézzen bármilyen butaságot, csak egy kicsit kikapcsolódhasson!

3. Informál: információk nélkül ma már nem nagyon lehet létezni, legyen szó az időjárásról, a világhíreiről, a gazdasági kérdésekről, stb.

4. Katarzist nyújt: számtalan filmet megnézhetünk, amely után az ember csak bambán bámulja a lenémított tévét, mert a film – persze csak a jó minőségű, művészi igényű film –, magával ragadta.

Nos, hát akkor miért is lenne veszélyes? Miért ne lehetne nézni?

Egy kicsit most pillantsunk bele abba, hogy mit tesz a személyiséggel a tévézés. Az ember személyisége születésétől kezdve úgy fejlődik és alakul, hogy a környezetünktől állandó ingerek és élmények érnek. Ha teszünk valami jót, azért tudjuk, hogy helyesen cselekedtünk, mert ezt gyermekkorunkban megtanultuk, és mert látjuk tettünk következményét: például hálás nekünk valaki. Amilyen a környezetünk olyan lesz a személyiségünk is egy bizonyos pontig. Például a nálunk sokkal rosszabb helyzetben élő országok lakói elégedettebbek életükkel, mint mi, magyarok – vagyis még boldogság-érzetünket is környezetünk határozza meg!

Most képzeljük el azt a helyzetet, hogy valaki ébren töltött idejének (kábé 16 óra) egy negyedét (4 óra) a tévé előtt tölt! Milyen hatások érik ezt a személyiséget?

A filmek felszínesen hasonlítanak az életre, de mindig van egy lezárásuk – ráadásul ez általában pozitív. Az életben soha nincs ilyen feloldozás, talán csak a koporsó mellett. A filmbéli problémák a legtöbbször álproblémák, vagy olyan messze vannak a valóságtól, mint Csipkerózsika az adóbefizetéstől. Vagy tényleg napi probléma lenne, hogy felnőttkorban kiderül, hogy anyám, nem az anyám, viszont a szomszédom a testvérem? És a világot is meg kell menteni naponta négyszer-ötször az űrlényektől, meteoroktól, vámpíroktól? Vagy sorozatgyilkosok irtják a szomszéd utca lakóit?

Mindettől függetlenül ezek a művecskék szórakoztatóak lehetnek. A gond akkor kezdődik, ha a tévéből jövő élmények kezdik a személyiséget is kitölteni. Amikor Dr. House lesz az ember legjobb barátja, akinek életéről többet tud, mint gyermekkori barátjának sorsáról. Amikor a Grace klinika szerelmi történése fontosabb, mint rokonunk szerelmi válsága. Amikor a Született feleségek vitái érdekesebbek, mint a szomszéd, vagy a kollégánk gondolatai. Amikor a kitalált személyek átveszik a valóságos emberek szerepét életünkben…

És amikor elhisszük, hogy a világ annyira egyszerű, mint ahogy a filmekben látjuk, vannak jók és rosszak, és mindig jön valaki, aki megoldja a problémákat a végére. S közben csak csodálkozunk, hogy saját problémáinkat miért nem tudjuk megoldani, és hogy a jóval bonyolultabb világból egy kukkot sem értünk. Merthogy energiáinkat és időnket a mesefilmek megértésére pazaroljuk el a valóság helyett.