Vaku villant a szemembe, és megszűnt a külvilág: abban a pillanatban, ahogy beléptem a színházterembe, elkezdődött az előadás.   A nézőket ugyanis egy rámenős riporter fogadta a terem ajtajának megnyitásakor, egy muzeális értékű fényképezőgéppel csattintva ábrázatunkba. Kétpólusúvá vált a terem: a színpadon egy ravatal állt, a koporsó mellett Kálloy Molnár Péter strázsált mereven hosszú percekig, mintha a díszlet része lenne. Szobor egy panoptikumban. Gáspár András eközben a fotós bőrébe bújva cikázott a nézőtéren és kettős feladatot látott el: egyrészt mindenkivel megpróbálta felvenni a kapcsolatot, hogy a nézők ne kívülállónak érezzék magukat, hanem az est szerves részének. A modern színház egyik bűvészmutatványa. Másrészt a vakuvillanás az előadás kezdetének pillanatában szembesített az első gondolatfüzérrel, vagyis a média tolakodó jelenlétével, fontoskodásával, mindenhová befurakodó fényképezőgépével. (Újságíró lévén ez a trükk nálam duplán hatott.) A nézők –tisztelet a kivételnek- sokáig szinte tudomást sem vettek a riporterről, mintha természetes dolog lenne a mindenható média zászlaja alatt masírozni fel-alá előadás közben. Néhányan csak akkor kezdtek gyanakodni, hogy itt bizony beépített emberről van szó, amikor a fotós pofátlansága addig terjedt, hogy felment a színpadra, félretolta a koporsó fedelét és belevakuzott. Ennyit az ingerküszöbökről…

Mikor Kálloy Molnár Péter végre megszólal, hamar kiderül, hogy a koporsóban a Színház fekszik, őt búcsúztatjuk. Sokáig kitartott, derekasan helytállt, de aztán jött a Big Brother, amivel már nem bírt el a szegény beteg legyengült szervezete. A színpadra állított egyfelvonásos gyászbeszéd során Kálloy Molnár Péter és Gáspár András kétszemélyes társulatként pörget minket végig a mai magyar színjátszás szegmensein: a hazai sztár, a zöldfülű újonc, a híres rendező, a színigazgató, a drámaíró és számos más karakter testesül meg előttünk. A két színész parádés alakítást nyújt, és egymást játssza le a színpadról, néha a szó szoros értelmében. A tanmesét narrálják is, magyarázatot adva az élethelyzetekhez, a színészek lelkivilágához a könnyebb emészthetőség érdekében. Ezzel gördülékenyen fűzik egymásba a jeleneteket. KMP és Gáspár odamond a bulvármédiának, a túlzóan művészkedő „lilaköd” előadásoknak, a közönséget kiszolgálni nem akaró igazgatóknak, a politikai befolyásnak és a gusztustalankodással, meztelenkedéssel sztárrá „növő” hírességeknek. Szóval a mai magyar közéletnek. A helyzetkomikumszerű epizódokból álló előadás olyan, mint egy építőkockákból emelt vár: a jelenetek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, és bármilyen sorrendben összerakhatók, viszont a látszat csal. Művész legyen a talpán, aki a káosz helyett rendet teremt ebből! A Csaj kis csapatának ez sikerült.

Az előadás után arról faggattam a két színészt, hogy mi ihlette a színdarabot, és valóban koporsóban fekszik-e a magyar színház?

MTO: Tényleg ilyen rossz a helyzet?

Gáspár András: Sőt. Rosszabb.

Kálloy Molnár Péter: Igen, sokkal rosszabb.

MTO: Mi volt a cél ezzel az előadással?

Gáspár András: Görbe tükröt szerettünk volna tartani a színház elé. Mindig azt szoktam mondani, hogy boldog színésszel én még nem találkoztam, és az okokat szerettük volna feltárni.

MTO: Van más is Önökön kívül, aki küzd ez ellen a rossz helyzet ellen?

Gáspár András: Persze. Nem azt állítjuk, hogy kizárólag olyan élethelyzetekből áll a színi pálya, mint amiket bemutattunk. Ezek általánosságok és jelenségek, amiket kiemeltünk a környezetből és felnagyítottunk.

Kálloy Molnár Péter: A kigyomlálandó dolgokat mutattuk be. Van belőlük elég.

Gáspár András: Évekig voltunk színházi társulatok tagjai, de valami mást akartunk alkotni, szabadon. Közönséget keresünk ehhez, és szerencsére találunk is. A „Csaj” elődei hatalmas sikerrel évek óta folyamatosan mennek: a S.Ö.R. - Shakespeare Összes Rövidítve - 1994 óta, a G.Ö.R.Cs. - Görögök Összes Regéi és Cselekedetei - tíz éve. Péter játszik például az Ősemberben, és persze Rudolf Péterrel a Kövek a zsebben című darabban is.

Kálloy Molnár Péter: …és ennyi év alatt semmi nem változott a magyar színházaknál. Ugyanaz megy, mint amikor elkezdtük játszani ezeket. Pénzhiány, maffia. Két véglet dominál: a bulvársztárok és a politikai befolyás mozgatja az egyiket, a kizárólag a kritikusoknak színpadra állított lila művészkedés pedig a másikat.

MTO: Ennyi év után nem fáradtak bele?

Kálloy Molnár Péter: De igen. Sokszor gondoltunk rá, hogy abbahagyjuk, de játszani jó, játszani szeretünk. Csak a körülmények kiábrándítóak.

Gáspár András: Imádunk játszani, de az a közeg, ami most a színházat jellemzi, elszívja az alkotó energiát. Amikor fiatal színészek voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy negyven évesen megfontoljuk majd a befejezés gondolatát… és mégis itt tartunk. A mostani előadás címében viszont benne van a hitvallásunk is: Csakazértis játszunk! Ahogy az a darab utolsó perceiben történik: ha széthordják a díszletet, ha lekapcsolják a világítást, ha lebontják a színházat, mi csakazértis játszunk. …mert játszani jó.

Majoros-Tóth Orsolya