Az egymás után jelentkező fiatal író(nő)k között – messze túl a pöttyös könyves szépelgésen, divatzilált szingli-sirámon, akarnok feminizmuson –, egy elemi tehetséget üdvözölhetünk. Ami az Édeskevést az egyszerű kocsmás-pornós, dekadens lektűrtől megkülönbözteti, az egyfelől a szöveg jól kiegyensúlyozott, szerkesztett profizmusa, másfelől vallomásos, saját bőrt vásárra vivő hangneme. De épp ez rejti magában az olvasás buktatóit is. Hiszen ami a fülszövegben is beharangozott, az írásra mint utolsó tétre mindent feltevő prózát hitelesítené, az éppen hogy hiányzik: a szerző. Így aztán az olvasás vezérlő eleme a gyanú, a kétely, a találgatás lesz. Volt rá példa a magyar irodalomban: a Psychétől Csokonai Lilin át Sárbogárdi Jolánig húzódó jelenléti ívbe lehet behelyezni Spiegelmann Laurát.

A regény igazából novellafüzér, végig egyes szám első személyben beszél a Laura nevű narrátor. Minden fejezet egy hosszú mondat, a zaklatott, elliptikus elbeszélés a történésekben sok-sok fehér folttal, ami többnyire az elbeszélő-főszereplő zaklatott lelkiállapota, illetve az általa elfogyasztott töménytelen mennyiségű vodka következménye. Laura általában ott kezdi az elbeszélést, ahol egy átlagember befejezné. Hullarészegen, egy bárban, vagy otthon, rosszullét közepette. Eleinte csak kocsmázás és gyors, jobb-rosszabb szex adja a cselekményt, a hosszas, halmozódó önmarcangolás közepette azonban körvonalazódik egy szerelmi csalódás, egy öngyilkosság, egy kórházi tartózkodás, egy viszonylagos felépülés, egy tűrhető, szerethető önkép, a zárófejezetben pedig Laura már viszonylagos megelégedettséggel néz önarcképére, és egy-egy sétát is élvezni tud.

A szerző inkognitója – halott szerző ide vagy oda –, vákuumot képez az olvasó értelmezésében, folyamatosan megállítja, kizökkenti, kétségek közé taszítja azt. Így tükrözi egymást a főszereplő és az olvasó szenvedéstörténete: együtt keressük Spiegelmann Laurát. A főszereplő önmagát, mi a szerzőt. Minden mondat végén elgondolkozunk: ír ilyet egy nő? Vagy férfi? Vagy több szerző műve lenne?

Újabb paradoxon, ahogy a főhős csak teste által él, szexuális aktusai tudatják vele, hogy még mindig létezik, szinte csak ezen aktusok közben van eszméletén. Már-már ironikus motívum, hogy szüzességét egy testnevelő tanár veszi el – mégis olykor teljesen elidegeníti magát saját testétől („mintha csak egy hiátus lenne a lábam köze, csak egy folytonossági hiány a pinám, az a rés nem tartozik hozzám…”). Nőisége így lényegül át szimbolikus hiányjellé, a semmi, az űr teszi nővé a nőt, azt próbálja kitölteni vodkával, férfihússal, nagy levegővel elmondott, fejezetnyi mondatokkal…