23 éves lány vagyok, lassan négy éve élek a párommal, akivel hat éve járok együtt. Szeretem és minden jó is lenne, ha nem hanyagolna el. Már megfordult a fejemben hogy elköltözöm és végre élem az életem, de akkor kiesnék a megszokott unalmas kis életemből és azt hiszem a megszokott rossz jobb, mint a bizonytalan jó. Ha a barátnőimnek mesélek a kapcsolatunkról, azt kérdezik miért nem teszek a dolgok ellen, de hiába hisztizek, hiába ülök le többször, hogy megbeszéljem a dolgokat, mindig csak egyedül maradok ebben a kapcsolatban. A szüleim most válnak és nem gondoltam volna de ugyanazt élem újra egy másik szemszögből, mint ahogyan a gyerekkorom zajlott. Olyanok vagyunk minta a szüleim. Úgy érzem az én hibám minden, csak azt nem értem, hogy amikor a számlákra spórolok és sietek haza a munkából, hogy tudjunk találkozni, akkor csak egy telefonhívást kapok: "X, Y - nál vagyok, sietek haza csak egy-két sört megiszunk..." Nem szeretek az üres lakásba hazajönni, mégis úgy érzem, hogy magamnak köszönhetem, és nem tudom hogyan tovább.

Ti mit tennétek?