Aztán így folytatja: „Célunk épp az volt, hogy meghökkenjen a kérdezett: egy pillanatra kizökkenjen, s kizökkenjünk mindannyian, gondolkodásunk rossz rutinjaiból, a napi politika és az ország napi gondjainak zakatolásából; és játszunk el egy-két képtelen (vagy talán nem is annyira képtelen) ötlettel: hátha ráhibázunk valami fontos szempontra, gondolatra.
Úgy gondoltuk, hogy a furcsa kérdésekre adott válaszokból kirajzolódik majd az, hogy hogyan látják az emberek Magyarország helyét a világban; hogy megítélésük szerint a rokonszenvek és ellenszenvek milyen erőterébe kell (kellene) boldogulnia az országnak; s hogy mik azok az igazi értékek, amelyekre föl lehetne építeni az ország jövőjét.
Alig egy-két szerző hárította el a felkérést, mondván, hogy nem válaszol ostoba és felesleges kérdésekre. A túlnyomó többség belement a játékba, a játékosan komoly gondolkodásba, s a válaszokból végül az ötletek, új gondolatok sziporkázó tűzijátéka bontakozott ki.
A Budai Vár helyén rozzant csőszkunyhó áll majd, a Moszkva tér elsüllyed, a Parlament belecsúszik a Dunába – írja, a tréfa kedvéért, egyikük. Az elsüllyedt ország helyén megjelenik újra a Pannon-tenger, és kompjárat köti majd össze Pozsonyt és Szabadkát – jósolja valaki más. A Magyarország helyén tátongó lyuk köré kerítést építenek, hogy bele ne essenek az errefelé játszadozó kis szlovákok, románok, osztrákok – így egy harmadik. Magyarország lovas nemzetként vágtat el, a nyeregben Gábor Zsazsa és Széchenyi, hónuk alatt számítógép, hidrogénbomba, Rubik-kocka, kezükben 56-os lyukas zászló. „A sírt, hol nemzet süllyed el”, körülállják az osztrákok, finnek, horvátok, szlovákok, s ki-ki a maga tört magyarságával búcsúztatja el – nem különösebben meghatódva --, ezt a jobb sorsra érdemes társaságot.
Van, aki egy félig nyitott ajtót lát, amelyen valaki örökre távozott…
Nem mindenki rejti játékos formába mondandóját. Vannak, akik nagyon is komolyan elemzik Magyarország helyzetét, múltját, jelenét, jövőbeli lehetőségeit, s keresik azt, ami igazi érték ebben az országban; amit adtunk, s a jövőben adhatunk a világnak. Aminek hiányát – bármennyire is kicsi ez az ország -- megérezné Európa s akár az egész világ.
Nehéz számvetés ez. Mert fülünkbe csengnek Esterházy Péter szavai: Magyarország „kicsi, fantasztikus, jelentéktelen” ország. Hogy kicsik vagyunk, nem mindig halljuk szívesen. Fantasztikusak vagyunk? Igen, igen, mondjuk, hisszük, szeretnénk hinni, és megdobban a szívünk, megpezsdül a vérünk. De máris jön a hideg zuhany: jelentéktelenek vagyunk?
A jelentéktelenség két dolgot is jelenthet. Egyfelől azt, hogy nincs jelentőségünk, nem vagyunk fontosak a világ számára. Másfelől, hogy nem vagyunk jelen a világban; szinte nem látszunk. Áttetsző ország vagyunk, abban az értelemben, hogy ha valaki mondjuk nyugatról kelet felé néz, átsiklik a tekintete rajtunk.
Vannak országok, amelyek – ellentétben velünk – nagyon is látszanak. Hogyisne akadna meg a tekintet, amikor a távolban kirajzolódnak a firenzei dómnak és a Sixtus-kápolna freskóinak a körvonalai; az Alpok havas csúcsai és Mozart csillogó dallamai; Hollandia szélmalmai és fapapucsai, tulipánjai és a Shell kagylójának sárga-piros színei; a Mercedes csillaga és a kiváló minőség ragyogó fényei; Dánia tehenei és 21. századi demokráciájának remek intézményei; a távolban Kína viharos kibontakozásának felhői-villámai; vagy akár Szlovákia bátor, gyors, kackiás felemelkedésének szikrái.
Voltak korok, amikor mi is látszottunk. A kalandozások kora volt eddigi legsikeresebb s leglátványosabb PR-akciónk. De fel-felvillantunk Nándorfehérvár bástyáin, az Anjou-k korában, 1848-49-ben, sütkéreztünk a Habsburg monarchia kissé zavaros fényében, berobbantunk a világ köztudatába 1956-ban, s egy utolsót sziporkáztunk 1989-ben. Ma inkább csak erőlködünk, próbálkozunk. Ágaskodnak gémeskútjaink, ropják a táncot népi táncosaink, emelgetjük nagy művészeink és tudósaink transzparenseit, a világot járják kiváló zenészeink.”
Tessék kérem, magyarok, olvassák a kötetet, tűnődjenek rajta… Ideszól. Nekünk szól. (Nem harang. Könyv.)
