16 éves voltam, amikor rám talált a szerelem. Így útilag visszagondolva nem is volt igazi. De fiatal fejjel az ember nem gondolkozik. Elvakítót az érzés, aminek hamar meg lett a következménye, terhes lettem. Hiába mondták nekem a jó akarók, hogy ez még túl korai, nem hallgattam senkire. Egyedül önálló döntést hoztam: megtartom a babát.

Mondanom sem kell, az édesapával még a terhesség ideje alatt sem maradtunk együtt. A nyolcadik hónap elején magamra maradtam. Szüleim segítségével nagy nehezen talpra álltam, hogy mire a kicsi jön, mindene meg legyen, és egy kiegyensúlyozott anyukát kapjon. Nagyon nehéz volt, csalódott voltam, és elkeseredett. Féltem, hogy a gyermekem soha nem tudja meg milyen egy igazi család.

Eljött a szülés ideje. Egy gyönyörű kislánynak adtam életet. Az apuka nem volt ott. Néha eljött, megnézte a kicsit és ment. Ilyenkor a szívem szakadt meg. Két hónapos volt a kislányom mikor az édesapja kijelentette, hogy Kanadába költözik. Ekkor minden reményem elszállt. Magamra maradtam. Na nem anyagilag, mert azzal addig sem támogatott sokat, inkább lelkileg. Rájöttem, hogy új életet kell kezdenem, ha nem is magamért, de a kislányomért muszáj. Telt az idő, és egyre jobban kezdtem rájönni, hogy nem is szerettem igazán az apukát. Elkezdtem újra emberek közé járni, ismerkedni. Nagyon sokat csalódtam ezek után is. Akivel kijöttem volna az nem igazán tudta elfogadni a kicsit. Ilyenkor inkább hagytam az egészet.

Két éves lett a kislányom, mire úgy döntöttem nem keresem tovább az apa jelölteket, meg leszünk mi kettesben is. Ám ekkor jött a nagy Ő. A szobám ablakából pillantottam meg. A gyomrom hirtelen összeszorult. Tudtam, hogy nekem ő kell.

Egy ismerősömmel beszélgetet. Soha nem voltam kezdeményező típus, de most meg tettem. Az ismerősömön keresztül meghívtam magunkhoz. Kölcsönös volt a szimpátia, mert másnap délután már kopogtak is az ajtómon. Ő volt az. Kicsit furcsa volt a helyzet, mert két vadidegen ember állt egymással szemben. Nem tudtuk, mit is mondjunk egymásnak, de ő feltalálta magát. Leült a kislányommal rajzolni. Olyan jó volt ezt látni, hogy azt szavakban ki sem lehet fejezni!

Egy különös kapcsolat alakult ki közöttük röpke 4 óra alatt. Szinte feleslegesnek éreztem magam. Tudtam, hogy ő az, akire vártam. Két hónap után összeköltöztünk. Egy év után a lányom egyik nap azt mondta neki: apa. Teljes mértékben elfogadta, és számomra ez volt a legfontosabb.

Ennek már hat éve. Azóta van két közös gyermekünk, és soha egy percig sem éreztette a lányommal, hogy nem ő a „vérszerinti” apja. Nekem sikerült megtalálni a boldogságot egy olyan férfi mellet, aki elfogadja azt, hogy ő előtte is volt életem, és bár egyszer nem jól választottam párt, azért nekem is jár a boldogság.

„A remény hal meg utoljára.”

Remélem sok mindenkinek fog erőt adni a levelem, hogy felemelt fejjel új életet kezdjen.

Tündi

(A képek illusztrációk - a szerk.)