Anyámat már terhesen elhagyta és kettőjük között soha többé nem volt semmi komolynak mondható kapcsolat. Anyám sokat szenvedet miatta és minden éjjel imádkozott a jóistenhez, hogy segítse őt meg és könnyítse meg az ő fájdalmát, amit apám okozott.

Bármennyire is erőltetem magamat, sehogy sem tudok visszaemlékezni rá, egy olyan ember akit soha nem ismertem meg igazán. Ha ünnepnapokon felénk vetette a sors, és hozott nekem ajándékot, félve a sarokba vonultam, és bátortalanul szemléltem anyám és apám beszélgetéseit.  Ez általában arról szólt, hogy bocsásson meg neki, és legyenek ismét együtt.

Anyám tartózkodó és elutasító volt vele mindig, és soha többé nem engedte, hogy hozzáérjen. A mai napig előttem van a kép, amikor apám letérdel a fotel elé és anyám lábát átkarolja, de anyám ellöki magától és elküldi, hogy menjen el, mert késő van, nekem aludnom kell.

Mindig ittasan jött oda, ha békülni akart, mert az a kapcsolat, amelyért elhagyott minket már nem létezett, csak egy kisfiú megszületése jelezte, hogy apám arra járt, így anyámhoz akart visszatérni. Majd egyszer elmaradtak a látogatások, és hírét hallottuk, hogy új kapcsolata van, és ebből a románcból ismét egy gyermek fog születni. Hamarosan megszületett a második fiú féltestvérem, akit kisbaba korában sokszor meglátogattam, de később már nem kerestük egymást. Apám ekkor már egyáltalán nem jött, de nem baj – nem is volt mit mondanom neki.

Pár évvel ezelőtt aztán hallottuk, hogy ismét egyedül maradt, és nagyon elkezdett inni és lezülleni. Én még ekkor sem kerestem. Éreztem valami hiányt a lelkemben, de közeledni felé nem mertem.

Majd teltek az évek és, egy ismerősöm mondta, hogy apám otthonba került. Komoly betegségekkel küzd és a lakását is kicsalta tőle valaki, nevetséges áron, amit apám elköltött a számára fontosnak tartott helyen, amit kocsmának hívtak. Tudtam, hogy hol van, megkereshettem volna, de nem tettem. Ekkor már felnőtt voltam, sokszor küldtem az ismerősömmel neki cigarettát és édességeket, de én magam nem kerestem, pedig úgy beszéltem volna vele!

Nemsokára rá hallottam, hogy nagyon beteg és úgy éreztem, most nincs mentség, mennem kell, mert ha nem teszem bánni fogom, és kísér egy életen át a lelkiismeret furdalás. Elmentem meglátogatni az otthonba, de mielőtt beléptem volna a szobába, a nővér figyelmeztetet, hogy ne ijedjek meg a látványtól. Beléptem a kórterembe és nem hittem a szememnek. Az erős, fekete szemű, jóképű apám helyett, egy csont sovány öregember feküdt az ágyon. A szemem azonnal könnybe lábadt… és nem tudtam mit mondani… csak ennyicske hang jött ki a torkomon:

– Szia, apu. 

Olyan érzésem volt, hogy amíg kimondtam ezt a két szót egy évezred telt volna el. Belenéztem a szemébe, de a szeme…, az ugyanolyan csillogó fekete volt, mint gyermekkorom emlékéből. Megfogtam a kezét és sírtam… Ő csak nézet rám semmit nem szólt. Aztán én újra megtörtem a csendet:

– Mire gondolsz?

Nyöszörgő hangon válaszolt:

– A régi dolgokra.

Tudtam ez egy bocsánatkérés a maga módján. Egy bocsánatkérés ettől a beteg öregembertől.

Nem tudom, meddig voltam ott, de ennél többet nem beszéltünk… Csak a kezét fogtam.

Hamarosan megint meglátogattam, de a nővér megállított:

– Erika meghalt ma reggel az édesapja, de nyugodtan ment el, magát várta és hogy itt volt, látszott rajta a megnyugvás!

Nem tudtam szólni, csak jöttek a könnyeim, és hiányt éreztem a lelkemben. Hiányzott az apám. Ugyanezt éreztem egész életemben, és rájöttem, hogy ő nekem mindig hiányzott. De ezt miért nem mondat el neki? Mert a büszkeségem nagyobb volt.

Mindennek már 4 éve, és most az elmúlt éjjel vele álmodtam. Feküdt, majd felült egy ágyban, de nem öreges volt, hanem szép fiatal…, én sírva mentem oda hozzá és leültem az ágyára ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra. Éppen úgy, mint régen, mikor néha találkoztunk… Ez annyira felkavar, hogy sírva ébredtem, és most azt kérdezem magamtól: Istenem ez az álom mit jelenthet?

Erika

Kapcsolódó anyagok:

$$450$$