Mint kiderült, egy ritka betegségben szenvedett, amikor az egyén valamely testrészét annyira elviselhetetlenül csúnyának és visszataszítónak találja, hogy semmi másra nem tud gondolni, és képtelen normális életet élni. Az orvosok kikísérleteztek egy gyógyszert, amellyel ez a kór viszonylag jól orvosolható – ám a fiatalembert már nem hozhatják vissza.

Ez szörnyű betegség, de ha jobban belegondolunk, a nők igen nagy százaléka él át hasonló depressziós órákat időről időre. S nincs pirula, amely segíthetne: reálisan felmérik, mennyire eltérnek a kívánt szépségideáltól. De hasonló helyzetben vannak a férfiak is! Ők általában a szégyenlősségbe menekülnek.

Így tett például Gábor, pedig ő volt az egyik legnagyobb nőcsábász, és jelenleg már a negyedik házasságán is túl van. Ám fiatal korában a fejébe vette, hogy az ő teste csúnya – talán azért, mert nem sportolt, így az átlagnál kissé véznább volt. Ezért, ahogy mesélte, 35 éves koráig szeretkezés közben nem vette le soha a trikóját, s a nadrágját is csak azért, mert „felhúzott gatyóval bonyolult a móka”.

Péter is hasonló gondokkal küzd, a 45 éves építésvezető a világ minden kincséért sem menne ki a strandra. Dühönghet a nyári forróság, tűzhet a nap, Péter nadrágban, pólóban ücsörög az árnyékban, miközben mindenki egy szál fürdőruhában rohangál körülötte. Reális a félelme? Egy csipetnyi háj van rajta – annyi, amennyi elfogadható egy ilyen korú embernél, és az alkata valóban nem versenyezhet Swarzeneggerével. De hogy mit szégyell, az rejtély…

Ha a férfiakat is ennyire megviseli testük állapota, hogyan érezhetnek a nők? Hisz a női nem képviselői annyira hiúak, hogy valószínűleg már az első homo sapiens asszony is előbb a fésűjéért nyúlt, s csak utána ment ki a barlangból, hogy találkozzon a neandervölgyivel…

A nők egy része szintén a szégyellőséget választja. Például a túlsúlyos asszonyok, akik bő, semleges színű ruhákba bújtatva igyekszenek elrejteni testüket. Mintha azt mondanák: ó, itt nincs is semmi érdekes, ez a 90 kiló nem is létezik! Mások hivalkodva rejtegetik testüket: élénk színű ruhák, feltűnő hajszín. Látszólag vállalják kinézetüket, a valóságban inkább a cicomával álcázzák azt, amit szégyennek tartanak. És elbujdosnak a férfiak elől, mivel kövérnek tartják magukat, úgy hiszik, senki nem kívánhatja meg őket. S ez a félelem olyan erős, hogy az észérvek sem hatnak. Pedig a férfiak nagyobb része kifejezetten a dúsabb hölgyeket tartja szexuálisan vonzónak!

Sokan a kozmetikumok varázserejében hisznek. Ettől hízik a reklám- és krémkészítők számlája: ha ezt a krémet megveszem – hű, de nagyon drága! –, akkor olyan leszek, mint az a nő a reklámban! És ott van még a fogyasztókrém, fogyasztógép, bőrregeneráló, alakformáló, mellfeszesítő csodaszer… Ha mindez nem segít, marad a sebész kése.

Úgy vélem, ha mindezt az energiát és pénzt arra áldoznánk, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, hogy kapcsolataink boldogabbak legyenek, kevesebb kínlódást okozna a testünk. Persze ehhez kellenének férfiak, akik lekicsinylő megjegyzések helyett rajongani tudnak hibáinkért és szépségünkért egyaránt. És kellene egy olyan környezet, amely nem akar állandóan átformálni minket egy sémára, hanem ahol az ember, a nő önmagában érték. És mindegy, hogy néz ki…

Kapcsolódó anyagok:

$$2333$$

$$2329$$