Gyermekkorom sem úgy alakult, ahogy azt én szerettem volna, vagy ahogy azt az édesanyám elképzelte. Gondolom, hogy ő is, mint minden anya, amikor várja a gyermekét, elképzelte, hogy milyen boldogok és sikeresek leszünk. Csakhogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelte.

Először is nagyot csalódott az apámban. Az anyósa állandóan szekálta, a férje meg vele tartott, nem vette soha a védelmébe. Mindig a fejéhez vágták, hogy legyen hálás,amiért az apám házában élhet, stb., stb.

Nem maradt más választása, elvált. Én hetente egy napot az apukámmal tölthettem. Nem mondhatnám, hogy ezek a napok mély nyomot hagytak volna bennem. Az anyukám dolgozott, munka után még megpróbált egy kis plusz jövedelemhez jutni egy kis kertészkedéssel. De ez egymagára sok volt, nem bírta pszichikailag, és az italhoz fordult segítségért. Talált magának egy társat, aki szintén ivott. Odáig fajultak a dolgok, hogy elvesztette a munkáját,és napokig csak ült magába roskadva, elfelejtve, hogy van gyereke, akiről gondoskodnia kell, enni sem kaptam napokig.

Ekkor az úgynevezett társ úgy döntött, hogy nekem az apám mellett jobb lesz. Elvitt hát hozzá, és én onnantól fogva az apám házában éltem. Voltam bírósági pszichológusnál, aki megállapította, hogy ott jobb lesz nekem. Ekkor 10 éves voltam, a többire nem emlékszem, mert nekem senki semmit nem mondott, mivel gyerek voltam. Ma már el tudom képzelni, hogy mit is érezhetett az édesanyám, amikor elvették tőle a gyerekét. Mentek a napok tovább, és nekem 10 évesen kellett szembenéznem ugyanazzal, amivel az édesanyámnak.

A nagymamától folyton azt hallgattam, hogy örüljek, hogy felnevelnek, meg ott élhetek a nagy házban. Természetesen elvárta tőlem, hogy komplett kézben tartsak egy háztartást, takarítsak egy 2 szintes házat, mossak, mindemellett jól tanuljak. Nekem addig takarítanom, mosnom stb. nem kellett, hisz még gyerek voltam. Így aztán belecsöppentem a sűrűjébe. Persze, hogy nem volt minden tökéletes, nem is lehetett, mivel az apám a trehányabbik fajtából való volt. Sokszor kiabált velem a nagymama, mert én reggel hiába rakodtam össze suli előtt, mire hazaértem megint bordel volt. Még a mosogatóig sem vitte el az apám a tányérját. Soha egyetlen egyszer nem állt mellém, nem mondta, hogy hiszen ez a lány ma már egyszer rendet rakott. Az édesanyám mindez elől elmenekülhetett, de én nem.

Így nőttem fel, és alig vártam az érettségi bizonyítványomat, hogy elmehessek onnan végre,a magam lábára állhassak. Az apám persze munkanélküli lett, és ő is a pohár fenekére nézett párszor. Az édesanyám pár évre rá meghalt.

Érettségi után elköltöztem, és dolgozni kezdtem. Volt egy barátom, akivel összeköltöztem, és boldog voltam. Csakhogy most meg jött az én anyósom, akinek természetes volt, hogy irányítja a kisfia életét. Én ezt nem tudtam elviselni, mert hamar a magam lábára kellett állnom. Engem irritált, hogy mindenért az anyuci engedélyét kellett kérni, így hát 6 év után megszakítottam ezt a kapcsolatot.

Sokáig kerestem a megfelelő társat, míg találkoztam a párommal. Ő idősebb tőlem 15 évvel, és már van 2 gyereke. A kapcsolat elején nagyon szerelmes voltam, mindent megadott nekem érzelmi téren. Kérlelt, hogy vállaljunk gyereket, mert ő nagyon szeretné, én még ráértem volna. Aztán azt gondoltam, hogy miért ne szülhetnék egy ilyen férfinek, aki tényleg akarja, és egyfolytában csak arról beszél, hogy mennyire fogja szeretni a kis jövevényt, és mennyit fog vele foglalkozni. Szépen felvázolta a jövőt. Én meg elhittem, és megszületett a lányom.

Onnantól fogva a párom teljesen megváltozott. Már csak magával törődött, velünk nem. Csak az a mai napig a fontos a számára, hogy neki nyugta legyen, ő amit elképzel az meglegyen, a többi nem érdekli. A lányom imádja persze, pedig alig veszi figyelembe. Elgondolkodtam azon, hogy mi a siker. Arra jutottam, hogy bármilyen lapos is az Életem, és bármennyire is kilátástalan a jövő, sikeresnek mondhatom magam. Azért, hogy a gyermekkori traumák megerősítettek, nem lett belőlem alkoholista, nemtörődöm szülő. Imádom a lányomat, és rengeteget foglalkozom vele, ami látszik rajta, mert értelmes. Én ezt már sikernek könyveltem el. Remélem, hogy a továbbiakban is erős tudok maradni, és mindig ott lehetek a gyermekem mellett, amikor szüksége lesz rám. Az általánosságban vett sikerrel ellentétben én ezt sokkal nagyobb sikernek gondolom. És persze megtanultam, hogy soha senkinek ne higgyek, mert a szó elszáll. Csak azt lehet elhinni, amit a tetteivel is alátámaszt valaki.

Sok sikert mindenkinek: Éva

(Kedves szerkesztők, Ha úgy döntenétek, hogy érdemes az írásomat megjelentetni az oldalon, kérlek benneteket, hogy a nevem maradjon titokban. Az Éva nevet írtam alá, mert nem szeretném, ha a valódi nevemmel jelenne meg a cikk. Köszönöm.)

Továbbra is várjuk leveleiteket az életről, a sikerről, a kudarcokról! Címünk: info@donna.hu